Fekete István varázsa

 

            Kamasz kislány voltam, amikor a szomszéd bácsi, akinek két szenvedélye volt, az ivás és az olvasás, felhívta a figyelmemet Fekete István műveire.

-Gyöngyöm,- mondta kissé kapatosan az ajtónkban állva, mintha ma is látnám magas alakját. Fiatal volt akkor még és erős, negyvenes éveiben járt, és sokra becsülte, hogy abból a kis faluból elindultam a tudás országútján. Igyekezett pallérozni tudásom, különösen, amikor megtudta, hogy verselek, és pályázatokon díjakat kapok a gimnáziumban, sőt még a Keszthelyi Helikon diákpályázatáról is elhoztam egy ezüst oklevelet. Pista bácsi, igazán hozzáértő módon válogatta a szépirodalmi olvasmányait.

Kukorica töréskor szeretett a közelemben dolgozni, ilyenkor legtöbbet a könyvélményeiről beszélt, és azt panaszolta, hogy miért nem tanulhatott akkoriban ő. Szlovákiából telepítették ki őket, otthagyták mindenüket, egy egész élet munkáját. Édesapja szorgalmas vaskovács volt, neki, a fiának  kedve ment attól, hogy ez a rendszer, vagyis az akkori szocializmus sem adta meg azt a lehetőséget, hogy tovább tanuljon. Pedig ugyancsak tájékozott és jó eszű ember lehetett, de akkoriban ez kevésbé volt lényeges abban a kis falusi környezetben. Kissé bolondosnak is tartották, pedig igen jól látott dolgokat, de saját sorsának keserűsége nem engedte, hogy horizontja szélesebb legyen. Haragja egysíkú volt, csak a rosszat látta a társadalomban, ami részéről érthető.

            Szóval ő beszélt először nekem az indián könyvekről, hogy olvassam el… a mai napig sem pótoltam ezt. Arra nagyon jól emlékszem, hogy Baszmag az indiánok királya, s róla nevezte el kutyáját.

            Pista bácsi már az égi vadászmezőket járta, amikor kissé későn megjelent első verses-novellás kötetem. Egyik utam során kitértem Fekete István szülőfaluja felé. Nem volt ez tervezett út, de akkoriban még lehetőségem volt az efféle kalandozásokra, ami nagyon jó, mert az ember úgy érzi szabad, és viszi a szíve is néha, nem csak a szigorú kötelesség.

Göllében megálltam a fehér Ladámmal, és megkerestem a Fekete István Múzeum gondnokát, nyissa ki nekem a termeket. Marika, így hívták az emlékház gondozóját, készséggel mutatott meg mindent, és még szívesebb lett, amikor elmondtam, hogy magam is költő szerettem volna lenni mindig, s most sikerült kiadnom első kötetem. Amikor beleolvasott, csak annyit mondott, hogy Fekete István rokonlelke vagyok. Ó, dehogy, hol vagyok én az ő képzettségéhez, szakmai tudásához. De a tehetség ott van bennem, ő látja ezt az írásaimból, csak ki kell teljesíteni, bontogatni. Elmondtam neki, hogy a nyomda megelőlegezte a költségeim, és nekem el kell adni a könyveim, hogy törleszthessek a nyomdának.

Tudod, mit, -mondta, mintha ezer éve ismerne-, gyere el augusztus 20-án az ünnepségre és áruld a könyveidet.

Augusztus 20-án ott voltam Göllén a futballpályán, és néztem a műsort, közben senki sem jött oda hozzám, hogy könyvet vegyen. Egyszer csak, amint véget értek a programok, megindultak az emberek felém, sorban álltak, hogy dedikáljam a könyvem. És elfogyott minden példány, amit magammal vittem! Fekete István lelke ott volt velem és biztatott, ne add fel, vidd tovább, hiszen tiszta és jó vagy, amit hirdetsz, abban benne van a Teremtő Atyaisten ereje, amit a füveknek, fáknak, virágoknak, állatoknak adott. Amit te hirdetsz, a tavak ragyogása, a hegyek félelme és tündöklése. Amit te hirdetsz, a Nap diadala a sötétség felett, a csillagok titokzatossága, s az élőlények csodálatos mivolta. Amit te képviselsz írásoddal, az a jó diadala, az emberiség jobbik arca, aki együtt akar élni a világ minden csodájával, amit a Jóisten adott ennek a Föld nevű bolygónak. Ezt mondta nekem akkor Fekete István lelke, és Marika elhintette az emberek közt, hogy olvassák az én verseimet, rövid prózáimat, mert valahol az ő szeretett falujuknak szülöttéhez hasonlít az én természet iránti rajongásom és amit adok ezáltal, az jó érzéssel tölti el az embereket.

Így volt segítségemre akkor Fekete István lelke és Marika szeretete, akit már meg sem ismernék.

Egyszer volt, régen volt, de sokszor eszembe jut, és gyakran olvasom ma is az írót, mert a Sírnak a vadvirágok című kötetem sikerénél némán, de  jelen volt ő is.  

 

 

 

 

 

 

Ember a csúcson

 

Az ember megeszi a sertést, a baromfit, a marhát, a nyulat, a bárányt, a halakat, az énekes madarakat, a kígyót, a kutyát, a macskát, a gólyát, a csigát, a rovarokat, a lovat is.

És meglepődik, sőt hallatlan felháborodásának ad hangot, ha véletlenül épp őt is megeszi valamilyen állat.

Hát ennyit az emberről.

 

 

 

 

 

 

 

Öröklét

 

Ma itt vagyok, és holnap már egy fény üzen, hogy éltem én is

Egy kismadár keres szemével, kinek enni adtam több zord télben.

Egy lepke lesi, hol a lány, egy ismerős hű kutyaszem rám nevetett,

S kérdi: Hol van az az ember, ki engem mindig szeretett?

Keres a Hold, keres a Nap, vár rám a gyengéd orgona,

A nyári rét, a kis patak, mely házunk előtt folyt tova

A kispatak, a nagyhajmási, ő látta minden arcomat,

Felismeri a csöppnyi lányt, az iskolába szaladót,

S a szerelmes szép ifjúságban csillagokat kacagót

Emlékszik asszonyi könnyeimre, s a nagymamás –bölcs büszke nőre

 

Mindenkit hív az ősi fény, egy lepkeszínű tünemény,

Egy napsugár, s az űri csend, magához húz minden szívet.

Mindenkire emlékszik majd, egy ház, egy fa, egy hegytető

Mindenkire emlékszik tán néhány szempár, s a temető

Néhány kopott, elsárgult kép idézi még az arcodat,

S életed nagy történetével elszáguld végleg az idő-vonat

 

Tárgyaid csendben elporladnak, s lelkedet széthordja a szél,

Igaz, örülj a pillanatnak, s igaz, hogy az öröknek élj

Része leszel újból a tájnak, tengernek, fűnek, kígyószájnak,

Koporsódból szétszóródva, atomokra boncolódva,

Lehetsz semmi, lehetsz minden, lehetsz akár maga az Isten