Késő ősszel

 

Hallom amint készül a tél,

vad vágtában nyargal a szél

a tájban.

Vékony ingben sír a levél,

szerelemre semmi remény

magában.

Nincs kegyelem! Oda a fészek!

Vége az izzó nyári rétnek,

a lepkeszárnyú libbenésnek,

a tücskök buja énekének

Örökre.

Földek tengere, zizzenő búza,

aranysárga álmát alussza,

s nem kel fel.

Késő ősz van, az ember bújik,

meleg szobában vigasztalódik,

jó borral.

Azt hiszi vége minden örömnek,

mikor a körök lassan pörögnek,

s megállnak.

Ámbár az élet sosem hal meg,

tavasszal új életek kelnek,

s lobognak!

Késő ősszel zárul az ablak,

monoton esők szürkén dobolnak.

 

Csakhogy az ember mindig varázsol,

tündérkert lehet a kis szobából.

Jól töltöd kedved étellel-itallal,

könyvvel, szerelemmel, fénnyel, illattal.

Nem gondolsz másra, milliók bajára,

sem éhezésre, sem fagyhalálra

 

Késő ősszel szöknek a fények,

ha öreg lettél,

már nincs reményed,

ha fiatal vagy,

késő ősszel is ragyog az ablak,

a tavaszt váró remény-ablak.

  

 

 

 

Rekviem egy hópihéről

 

A hópihe halkan hull le az égből

A sötét, fagyos magasság gyümölcse ő,

de kis szíve dobban, valami másért,

aranysugarú Tündérországért.

Halálos, forró karnevál az álma,

színek és fények isteni glóriája.

 

Talán ösztöneiben él ez a vágy?

Ellenpólusa lelke titkának:

a tó, a csillagos virágzó ág,

s a szűz pillangók szerelmes szárnyalása?

 

A hópihe törékeny kicsi teste remeg,

már az éjszaka mély fagya átöleli:

Nyugodj bele, a te életed,

csak hó, és fagy és csenddel teli.

 

Vajon van-e földi mennyország?

Szivárványtollú napzuhatag?

-gondolja a csöppnyi hópihe halkan,

s kristályos teste az ablakra fagy.

 

Még látja ott bent a meleg szobában

a kandalló lángját, s az embereket,

amint díszítik a házat, ünnepre várva,

szent gyertya ég, s fenyőág integet.

 

A hópihe gyenge teste rásimul az ablaküvegre

szíve utolsót dobban, és odafagy.

Gyönyörű sikoltó fájó varázslat,

Csipke születik, s iszonyú bánat

 

De tudd, nincs vége, bár

angyalok szárnya suhan,

hattyúi lelked egekbe reppen,

de újra –és újra születsz!

Alakulsz, mindig valami mássá,

párából gyémántos gyöngyös vallomássá,

harmat leszel, majd záporok gyöngye,

patakba zuhogsz, friss csobogással,

pókháló ringat nyári varázzsal,

s leszel egy távoli opálos fátyol,

csillagködökből, s óceánból

szétoszló tünemény, ragyogás..

Ugye az ember ugyanígy van,

ma embrió, holnap ember,

aztán csonttá foszlik, s belőle él a tenger,

búzamező felszívja vérét…

Rekviem ez a vers egy hópihéért.