Bognár Papp Irén
Amikor a buszhoz kísért
Anyám kis fázós cipőben topogott a hóban,
Lábán vékony pókháló harisnya volt,
A buszhoz így kísért.
Már nem láttam a fagyos üvegen ki
hozzá a téli viharba,
kendőjét gorombán rángatta a szél,
az ajtóból tekintettem vissza,
s a könnyes hópihéknek vállán súlya lett.
Soványan, arcán riadt féltéssel nézett,
Hogy majd a kollégiumban sírok sokat.
Szokni kellett az elvállásokat.
Magányos könnyei gyémánttá égették
szégyenlős mélykútu szemét,
s arcán millió jelként az agyonkínzott
emberek gyönyörű, drága ragyogása.
Bár láthatnám megint,
Milyen boldoggá tenne a búcsú,
ahogy int,
S nem gondolni rá soha-soha,
a végső elvállás fájdalmaira.
1971.01.03.Nagyhajmás-2008.06.05. Pécs
Dezsavu
Emlékezem, valahol, valaha réges-régen,
Madárka voltam egy erdőszélen,
És piros alma, meg bíbor szőlő,
De voltam napfény, sőt sötét fölhő.
Voltam törékeny szitakötőcske,
Elűzött kutya, s az ember őse,
Valami furcsa majomgyerek,
Akit a horda nem szeret.
Elzavartak meleg, dús délről,
Vadhattyú könnyem gyémánttá kékül,
Kabátom szőtték északi jégből
Voltam ezer darabra hullva,
Hogy aztán egyesüljek újra,
S legyek virág, szellő ruhában,
Csillaghulló vad éjszakában.
Voltam meteor, s alámerültem,
Suhanó, síró végtelen űrben.
Immár millió évek óta élek,
S bármivé varázsolódok,
Nem fáj, nem félek
Ha fa leszek, egér, vagy kicsi kígyó?
Netán mágneses hullám?
A Nagy Időnek körforgása törvény,
Voltunk, leszünk, széllel-nappal keveredünk.
Csak a lelkünk, hova lesz, hova lesz?