MENÜ

 

 

 

 

 

 

Bognár Papp Irén

 

Amikor a buszhoz kísért

 

Anyám kis fázós cipőben topogott a hóban,

Lábán vékony pókháló harisnya volt,

A buszhoz így kísért.

Már nem láttam a fagyos üvegen ki

hozzá a téli viharba,

kendőjét gorombán rángatta a szél,

az ajtóból tekintettem vissza,

s a könnyes hópihéknek vállán súlya lett.

Soványan, arcán riadt féltéssel nézett,

Hogy majd a kollégiumban sírok sokat.

Szokni kellett az elvállásokat.

 

Magányos könnyei gyémánttá égették

szégyenlős mélykútu szemét,

s arcán millió jelként az agyonkínzott

emberek gyönyörű, drága ragyogása.

 

 

Bár láthatnám megint,

Milyen boldoggá tenne a búcsú,

ahogy int,

S nem gondolni rá soha-soha,

a végső elvállás fájdalmaira.

 

1971.01.03.Nagyhajmás-2008.06.05. Pécs

 

 

 

 

 

 

 

Dezsavu

 

Emlékezem, valahol, valaha réges-régen,

Madárka voltam egy erdőszélen,

És piros alma, meg bíbor szőlő,

De voltam napfény, sőt sötét fölhő.

Voltam törékeny szitakötőcske,

Elűzött kutya, s az ember őse,

Valami furcsa majomgyerek,

Akit a horda nem szeret.

Elzavartak meleg, dús délről,

Vadhattyú könnyem gyémánttá kékül,

Kabátom szőtték északi jégből

 

Voltam ezer darabra hullva,

Hogy aztán egyesüljek újra,

S legyek virág, szellő ruhában,

Csillaghulló vad éjszakában.

Voltam meteor, s alámerültem,

Suhanó, síró végtelen űrben.

 

Immár millió évek óta élek,

S bármivé varázsolódok,

Nem fáj, nem félek

Ha fa leszek, egér, vagy kicsi kígyó?

Netán mágneses hullám?

 A Nagy Időnek körforgása törvény,

Voltunk, leszünk, széllel-nappal keveredünk.

Csak a lelkünk, hova lesz, hova lesz?

 

 

 

 

Asztali nézet