MENÜ

 

 

 

Volt egyszer egy újságíró

Találkozásom Leskó Lászlóval

 

            Életemben csak egyszer találkoztam vele. Úgy tizenkét éve már ennek. Harmincnyolc éves lehettem, Ibafán, egy Baranya megyei kis faluban dolgoztam, mint művelődési ház igazgató. A szívem mindig tiszta volt, tele reménnyel, hittel, segítő szándékkal. Egy országos irodalmi szervezet elnökhelyetteseként végeztem ez irányú feladataim. Leskó László újságíró hallott rólam és Ibafára utazott, hogy a Szabad Föld részére riportot készítsen velem. Emlékszem, akkor én szégyenkeztem a kultúrház szegényes berendezése miatt, mintha az én bűnöm lenne, a nemtörődömség, amivel akkor, s azóta is kezelik a falvakat, melyek mindig is a nagy politika elszenvedői voltak.

Miután megjelent a velem készült riport, én szinte repültem az örömtől, olyan igaznak éreztem, s olyan simogató volt szívemnek. Attól kezdve figyeltem az újságíró nevét, kerestem az írásait. Semmi köze nem volt ennek az érzésnek ahhoz, amit szerelemnek hívnak, de annál inkább szeretetnek és tisztességnek nevezik. Szerettem, mert fantasztikusan írt, örömöt adott, elkápráztatott, új ismereteket nyújtott. Kíváncsi lettem rá, érdekelni kezdett az ember, a sorsa, élete. valami keveset sikerült megtudnom róla, és feleségéről, de ezt is hivatalos úton, egyik írásából. Milyen szép és tisztességes, szerelemmel, szeretettel teli kapcsolat volt az Övék! Én saját sorsomról írtam neki, bölcs tanácsa mindig megérkezett időben.

Később azt is megtudtam, hogy hat könyvet írt. Csak egyet sikerült megszereznem, s elolvasnom, de az gyönyörűséget adott nekem, szívemhez oly közel álló falusi emberek életképét mutatta be, gazdag szókincsével. A magyar nyelv változatos finomsága, a gondolatok bűvölete igazi csemege volt, amikor olvastam. „nem füröszti arcomat a világot lefüggönyöző könnyek zápora” „Csak énbennem rakott fészket a nyugtalanság” „sárga citromlepke” „hajnalszínű lovat hajtva”. Szövegkörnyezetéből kiemelve is szép, hát még, ha történetbe fonódik! Ezek az értékes gondolatok, történetek adnak hírt magukról a „Kihűlt lábnyomokon” című könyvében.

            Nemrég levelet írtam Leskó Lászlónak, de nem találtam a régi címén. A levelemben néhány írást küldtem neki, s tanácsot kértem, hol próbálkozzam ezekkel az írásokkal, mennyit is érek, puhatolóztam, mert mint szabad szellemi foglalkozású, tanácstalan voltam. Vajon ebből meg lehet-e élni?

Kezembe akadt egy évtizedekig őrzött cikke, amelyik ugyancsak tiszteletet váltott ki belőlem, mert nagy olvasottságról, jelentős tárgyi tudásról, az élet nagyszerű asszimilációjáról árulkodott. Költözködése miatt átrendezte a könyvespolcát, s ennek ürügyén írta az „Összebékítem az írókat „című publicisztikáját.

Bajor Nagy Ernő volt segítségemre abban, hová küldjem Lacinak a levelet, bár diszkréten hozzátette, hogy Laci nagy beteg.

Ó, Istenem! Ha én, akkor azonnal postára adom a levelem! Egy fontos és kedves üzenetet adtam volna át neki, hogy szeretjük sokan ebben a hazában, hogy becsüljük, sokra tartjuk őt.

Tudom, ez a megváltoztathatatlan dolgon nem segített volna már, de az utolsó napokat, azt a kevés időt, amíg köztünk volt, kicsit megszépítette, megkönnyítette volna egy átsuhanó érzéssel, hogy sokan szeretik őt, hogy fontos volt a munkája, lénye.

Soha ne késsünk semmilyen levéllel!

Leskó László hamarosan meghalt. Fiatal volt nagyon a halálra. Dombóváron tudtam meg a szörnyű hírt. Nehéz időket élt át betegsége előtt is. „Ugyanaz a szerkesztőség, amelyben a szakma csúcsára jutott, elengedte a kezét. Amikor tulajdonost váltottak, s átszervezték a lapot sokak megdöbbenésére Leskó Lászlót is elbocsájtották.

Bár szerencsére írásaiért már ennek előtte megkapta a szakma legrangosabb  kitüntetését 1995-ben Táncsics Mihály díjjal tüntették ki.

„Magával vitte gondolatait, terveit, és emlékeit.”-írja a Tolnai Népújság. Nekem személy szerint azért fáj olyan nagyon, mert itt járt a közelemben, s nem leltem rá. Segítségkérésemmel terheltem, amikor neki is segítő, baráti kézre lett volna szüksége. Éreztem, hogy olyan nagyszerű ember volt, akinek járt volna még néhány évtized, mert még sokat tehetett volna mindannyiunkért. Hiányzol Kedves Laci!

Olyan fontosat adtál a vidéki embereknek, amit jelenleg nem látunk sehol. Hiányod veszteség, mióta nem olvassuk írásaid a Szabad Földben, egy szín, egy íz, egy alapvető fűszer hiányzik a lapból.

Azt mondják, bármivel bízott meg a szerkesztő, te mindig a falusi emberek közt kötöttél ki, mert velük értettél igazán szót, velük találtad meg legkönnyebben a hangot.

Te képviselted legmarkánsabban az újság szellemiségét.

 

 

 

                                                                 

 

Asztali nézet